Almási Miklós:

A SZÓRT FIGYELEM KULTÚRÁJA

Egyik este Szvjatoszlav Richter mesélt életérõl - a tévé kettesen, ajándék az értelmiségnek. Fantasztikus volt feltárulkozása, a zseni, aki úgy beszél saját életprodukciójáról, mint a csillagász egy távoli galaktikáról. Egy - hangsúlyos - mondatánál azonban megdermedtem: "azért nem volt kedvem Amerikához, mert az a közeg (világ, életforma) szétszór" - a "disztrakció" kifejezést használta. Ennyi. Ma már érthetõ, mert mi is így élünk. A jelen hajlamos arra, hogy az embert lekapcsolja az élet fókuszáról; elvonja a figyelmet a lényeges dolgokról, s persze önmagáról is. Ami persze szórakoztató (a disztrakció különben szórakozást is jelent, túl a szétszórt figyelmen). Tehát élvezni is lehet, mert izgalmas, vagy éppen andalít - nem lehet folyton csak robotolni. De ára is van a bulinak, kárát pedig leginkább az alkotó látja. Mondjuk: Richter aki egy-egy darabon napi 10-12 órában dolgozott. Hogy megszólaljon. És úgy szólaljon meg, hogy ne tudjuk elfelejteni. Szétszórt fejjel ez nem megy…

Mi az értelme

Telitalálat: ilyenek vagyunk. Szétszórtak, életfókusz-nélküliek - mert egy olyan világban élünk, amely igen nehezen engedi, hogy valamire is koncentráljunk: reklámokra figyelünk (akkor is, ha nem akarjuk), a legújabb elektronikus ketyere jobban érdekel, mint hogy mi van a gyerekkel, elvagyok vele pár hétig, aztán bemegy a szekrény aljára, mert itt a következõ, az is nagyon érdekes, okvetlenül meg kell venni, hû de jó, igaz, közben a híradóban, pletykában ez is van, meg az is; kikapott a csapat, és percenként szól a mobil. Persze nem kötelezõ felvenni ezeket a benyomásokat - ám nagy hányadát nem lehet kikerülni: minden szörnyen érdekes, muszáj vele babrálni, dumálni róla, átlapozni, belenézni és rohanni tovább, mert a másik még érdekesebb, nincs megállás, a végén este van, megint eltelt egy nap üresen, és tele vagy érdekes furcsaságokkal - melyek estére már semmit sem jelentenek számodra. (És közben persze megy a munka, napi tizenórában, de épp ez elõl menekülsz ezekbe az érdekes dolgokba.) Hál' istennek ott a másnap, hajaj, akkor megint jönnek - újságban, tévében, pletykában, multiplexben -, és megint visz a hordhullám, nem kell törnöd a fejed, lebegsz az áramlással. Nem gond, mit kezdj magaddal.

És mégis: ez az egész egy nagy átverés. A mai versenyben az nyer, aki nem hagyja, hogy szétzilálják figyelmét, koncentrációképességét. Amerikában a mobil középosztály gyerekeit nem engedik tévézni - napi egy óra, és nincs mese, lezárják, akárhogy bõg a gyerek. A többiek szórakoznak a csatornaváltóval, játékprogramokkal, Internettel - és nem kerülnek be az elit egyetemekre. De már nálunk is megjelent az a középosztálybeli nevelési elv, miszerint nem kell a reklámokat nézni, és utána rögvest rohanni a bevásárlóközpontba, egyáltalán ott lõdörögni és élvezni, hogy mit lehet vásárolni… Amitõl persze a gyerekek lesznek agyonfegyelmezettek vagy éppen agresszívak. De nincs más kiút. A karrierben is így van: csak az érvényesül, aki tud fókuszálni, gyorsan kapcsolni és dönteni. A szétszórt figyelem örömét a balekok számára találták ki. Õket termelik vele. Amíg lócitrom van, veréb is akad, mondja egy régi-régi mondás.

Mert lebénul kritikai érzékük, mindenre rávehetõk: a marketing- és reklámosztályok legjobb médiumai. Nincs bennük ellenállás, lefekszenek, boldogan engedelmeskednek. Manipulálhatók. Másrészt a rendszerbe csak ezen a kába módon lehet illeszkedni. Igaz, ha fõnök vagy, akkor te kimaradsz ebbõl a partiból, te vezényled a díszszemlét, csak vigyázz, nehogy egy másik jászmában te legyél a balek.

Mi az értelme? Ezt kérdeztük régebben. Az életemnek, annak, amit csinálok, ami itt folyik, amit te csinálsz. Ma nem kérdez ilyesmit az ember: az van, ami van. Már a kérdésnek sincs értelme. Nincs olyan érzésed, hogy valami nagyon fontos, vagy, hogy te valami nagyon fontosnak vagy része. Nem benned van a hiba, ilyen lett a világ szerkezete: kizár a fontos dolgokból, illetve irreleváns apró marhaságokkal vesz körül. Melyekrõl, amíg benne vagy, úgy érzed, hogy hû, de fontosak. Aztán egy másik "fontos" ügy kiszorítja. A fontosság-hierarchiájában akad azért biztos pont: ha csinálni kell valamit, akkor X forint felett van értelme, az alatt nincs. Ilyen egyszerû. Legfeljebb nálad egy nullával többnél kezdõdik az, aminek van értelme.

Egyébként az értelem hiánya nem fáj, mindig van valami pótlék. Most például vettem magamnak egy zsebketyerét, azzal elvagyok, nagyon fontos, hogy tudjam, mit kell rajta nyomogatni, és mi villan fel rajta. Igaz, a kézikönyvet nem értem, de azt a cégek úgyis egymásnak írogatják, nélküle nagyobb kaland a ketyerével való ismerkedés. (Most éppen lerobbant az egész, de a szervizben már ismernek, most is várnak…) S ezzel csak azt akarom mondani, hogy az általános értelemvesztés korában is vannak még fontos dolgok az életben.

A fókusz

A disztraktív kultúra az alkotó embert sújtja a legjobban: úgy nem lehet dolgozni, hogy folyton valami más után kell kapkodni. A nagy mû koncentrációt, teljes erõbedobást igényel. A mai világban ez nem megy: itt meg kell osztani magad, ha túl akarod élni a kort. De még ez sem egészen így van: egy-egy komoly vállalkozás is csak úgy mûködõképes, ha éjjel-nappal annak tekervényein jár az agyad. Valahogy elhomályosul az ember elõtt, hogy mi is áll életének központjában: nincs fókusza.

És mégis: azok járnak jól, akik nem mélyülnek el. Könnyen tudnak váltani, korunk jelszava amúgy is a flexibilitás. Az új, mobil generációban már kialakult a gyors váltás készsége: amíg muszáj, koncentrálnak egy feladatra, ügyre, szerzõdésre - aztán sitty-sutty máris a másikban vannak. Igaz, tévét csak a nagyszülõknél - a havi látogatáson - néznek, lányokra, fiúkra nem jut idejük - így könnyû. De a kemény munkák után azért van buli, disztrakciónak meg ott van a kapcsolattartás (tudni kell, mikor van X névnapja), skwashozni is lehet menni este nyolckor a konkurencia fõnökével. Azért nem olyan unalmas ez.

Ha mindenáron fókuszt akarsz, akkor ez a dolgok logikája: csak annyi változott, hogy nem te írod elõ, mi álljon életed körforgalmának közepén. Régen ezt a típust úgy nevezték, hogy "kívülrõl vezérelt ember", és a jelzõnek rossz felhangja volt, mára azonban feltalálója nevét is feledték (egyébként David Riesman nevû szociológus volt), és nagyon jól ki lehet jönni azzal, ha valaki/valami más találja ki, mi is legyen neked olyan borzasztó fontos ebben a kaotikus világban. De ez már egy másik generáció.

A coolgeneráció

Régen állati volt, meg szuper, most cool, azaz menõ. A jelzõ különben hûvöst jelent, s van is benne valami. Az a menõ, aki nem idegeskedik, nem tépi magát, hanem higgadtan leint, ha valamin bepörögsz, nyugi, állítsd le magad. Papírforma szerint úgy lenne, hogy akinek valami fontos célja van, az liheg, hajt mint az állat - a coolsrácok nem ilyenek: nekik is vannak céljaik, de tudják, hogy kár nagyon taposniuk, úgy is el fogják érni azokat. És jókat röhögnek az elõttük járó - mondjuk ma negyvenes - generáción, azokon, akik még izzadnak, és ölik egymást, meg önmagukat - aztán még sincsenek sehol. Csak ki kell várni, úgy is leváltjuk õket, gondolják, vagy talán nem is gondolják, csak érzik. Zsigerbõl. Addig is disztrakció van.

De nem úgy, mint általában: náluk majd minden lezserben megy. Az is, ha éjjel tanulnak, vagy valami külön munkára hajtanak. Nem szívják mellre, ha nem sikerül, de azt se, ha valami nagyon bejön: az élet ilyen egyszerû kalandok sorozata - se nem nagy, se nem unalmas. Vedd, ahogy kapod. Rájuk nem érvényes a szétszórt figyelem, mert már egy olyan rendbe születtek, ahol egyszerre kell öt-hat dolgot csinálni, s közben még élvezni is valamelyiket. Számítógépes kifejezéssel: multitasking (egyszerre sok feladat fut párhuzamosan) - s ez kellõ distanciát teremt az ügyekhez.

Vonatkozik ez a lányokra/fiúkra, szóval a szerelmi fogócskára is: nem kell belõle nagy ügyet csinálni. Ha van van, ha nincs - nem ügy. Lehet, hogy igaziból nem így van, de ez az, ami lejön abból a színházból, amit látsz. Ez is része annak a szinkronban futó sok mindennek, amiben élnek. Nem fontosabb és nem kevésbé fontos, mint a többi: olyan. Valahogy sejtik, hogy ha erõltetik, nem fog menni - cool azt is jelenti, hogy nem kell nagyon akarni a dolgokat, úgy is jönnek… Ha meg nem, az se olyan nagy katasztrófa.

Egyébként menõnek lenni azt jelenti, hogy le kell kapcsolódni a társdalomban már elterjedt (divat szempontjából unalmas) áramlatokról, olyasmivel kell villogni, amit még senki sem csinál. Ehhez nagyon kell érezni a divatot, vagyis rajta kell leni minden apróságon - és már megint itt vagyunk a disztraktív kultúránál. A Levi's már nem, Diesel még elmegy, Hilfiger, no igen, no de Nike? És persze ugyanez diktálja, melyik koncertre mész (melyikre nem), milyen a bringád sebváltója és milyen site-okat szeretsz nézni a neten. Nem nagyon fontos egyik se, de tudni kell róluk - a figyelem ezeken (is) csüng. (Egyszer nézz bele az Index címû kitûnõ netlapba, és látni fogod, kik/hogyan/miért...)

A szétszórt figyelem veszélyeivel kezdtem, de rájöttem, kár megjátszani a betegségvadászt. Egyáltalán: nem kell pesszimistának lenni. Itt is van a fókusz, csak másképp - valahogy keresztbe nyírja a szétszórt figyelmet, és ha kell, rárepül valami fontosra, teljesít, melózik, kitalál, közben még ezernyi más dolog van a látómezejében. A habitus más. Ne is próbáld megéretni, hogyan. De boldogulnak vele. És tudnak pénzt keresni. Csak tudnám, hogyan.

Azért Richter panasza, a világtól elvonult író termékeny koncentrációja, meg a sebész, aki napi nyolc mûtétre fókuszál - mégis meggondolandó. Ha nyerünk valamit, valami mindig elveszik. Vagy fordítva.