Farkas Árpád:

Mikor az öregemberek mosakodnak,

százados esõk csorognak alá fonnyadt tenyérpárnáikról, csillognak az arc vízmosásos árkaiban, úgy mosakodnak az öregemberek, szétterpesztett lábbal, keresztelõjánosok méltóságával a cínezett mosdótál fölé hajolva, úgy mosdanak, mintha utoljára mosakodnának, törülközõt sem kötnek már derekukra, spriccolhatja a víz a nadrágot, nem számít, a kimért és alapos szappanozó-dörzsölõ mozdulat megmunkál minden sápadt bõrfelületet, kisimít ráncot, pórusokat zaklat; ráérõs, meregetõ és nyújtózkodó mozdulatokkal mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz s visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyedszázados hajoló mozdulataik, botot emeltek a földrõl, forrásból itták a vizet tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a patak fölé, bokornak támasztva a bajonétos puskát, mikor bukdácsolva, ügetõ hajolgatással kergettek ellenséget vagy épp elõle futottak, fölperzselve a földet és szagolva, törölve magukról vért; úgy mosdanak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik mindig tisztán szerettek volna élni, friss törülközés utáni hangulatban; már csak vasárnap reggel mosakodnak így az öregek, már csak a temetések elõtt, mikor az utolsó útjukra kell kísérniük a vissza nem térõ társakat, úgy mosakodnak, bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának, mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a tiszta búzát termõ anyaföldbe, melyet szétporhadó testük lassan megillet.

Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század.